Sajnos csak a napokban jutott el hozzánk egy dunaszentpálon kézről-kézre járó fénymásolata annak a bizonyos nehezen meghatározható műfajú cikknek, ami viszont kézzelfogható háttérrel szolgálhat a jelenlegi dunaszentpáli közélet kialakulásához vezető folyamatok megértéséhez:

"A jellegzetes népi építészetéről nevezetes Dunaszentpál nagyon rendezett település képét mutatja, ami arra utal, hogy az itteni emberek szeretik lakóhelyüket, a község vezetői pedig mindent megtesznek azért, hogy érdemes legyen itt élni. A szeszélyes folyót övező csodálatos ártéri erdők, rétek valósággal megszűrik a civilizációs zajokat, és a madárdallal felülírt csend néhány óra alatt az itt megforduló idegent is teljesen regenerálja. A mezőgazdász orra alá ugyan olykor borsot tör a megriadt folyó, amikor hívatlanul elönti a vetéseket, mindezért azonban nem a természet a felelős, hanem az azt felelőtlenül háborgató ember, azzal, hogy belenyúl egy működő rendszerbe. Belenyúl -- még ha értő módon is kezd hozzá --, de nem fejezi be, amit elkezdett, s ebből adódnak a gondok Dunaszentpálon is. Az árvízvédelmi töltés egy ponton váratlanul véget ér, figyelmen kívül hagyva a folyadékok fizikájának alapvető törvényeit. Így került 70 ha őszi vetés váratlanul víz alá, házak, udvarok, értékek is így szenvedtek kárt az idei tavaszon.

Várföldi Lajos itt született, szülei is itt éltek, édesanyja kulák-, édesapja nagyparaszti családból származott. Itt volt gyerek, sok mindent látott, hallott, élt át és értett meg, talán sokkal korábban is, mint hasonló korú társai. Lovaik voltak, bérmunkában segítettek a gazdatársaknak, amit azok kétkezi munkával viszonoztak. Serdülő gyerekként nézte, csodálta azt a hihetetlen fegyelmet, amivel édesapja első kaszásként dolgozott, és mögéállt másik 24 olyan elszánt, erős, tenni akaró ember, akik számára a munka szent dolog volt. Édesapjára a többiek is hallgattak, mert ő volt az, aki reggel a kévecsinálás után, majd ugyanúgy a reggeli és az ebédet követő kalapálás, s kevéske pihenés után is elsőként állt fel. Mentek a dolgok a maguk rendje szerint, egészen a tsz-szervezésig. A legmélyebb nyomot cikkünk főszereplőjének emlékezetében is talán a kényszerű tsz-alakítások hagyták, hiszen nyiladozó értelemmel, hét évesen sehogyan sem akarta érteni, hogy miért kell édesapjának -- idegenek döntése alapján -- mást csinálni, mint amit akar. Egyik napról a másikra nem úgy működött a család élete, mint ahogyan azt korábban megszokták. Édesapját -- mint akire hallgatnak a többiek -- kiemelték és behívták, hogy meggyőzzék a tsz-alapítás szükségességéről. A reggeli buszra az ereje teljében lévő, szavahihető és köztiszteletben álló ember -- aki orrvezetővel egyedül vezette ki a bikát, ha kellett -- még azzal a fogadalommal ült fel, hogy kitart. Amikor este hazaérkezett, csak a könnye csordult ki, s már tudta mindenki, hogy beállt. Ez a gyerekben is mély nyomot hagyott, hiszen az édesapja valamit megígért, és azt nem tartotta be! Összedőlt benne is valami -- meséli most is párásodó szemmel --, de pontosan fel sem érhette észszel, hogy mi történt. Aztán riporterek jöttek, és az első kaszással, meg az „önként és dalolva" szövetkezőkkel készítették a riportot. Ekkor az első kaszás azt nyilatkozta, hogy „csak a testemet vittem be és azzal dolgozni fogok, de a lelkemet nem." Azért 20 liter hamisítatlan, Otellóból készült vörösbort őrzött közel tíz évig abból a célból, hogy azonnal másokkal együtt fogyassza el, ha kimennek az oroszok, de utána már nem bízott ebben...

A gyerekek általában szüleik nyomában sertepertéltek, figyelték és így tanulták meg a rájuk bízott egyszerűbb munkákat -- mint a kötélterítést aratáskor. Nem számított a 30 fok meleg, nem kellett dologidőben igazolás az iskolában, mert mindenki tudta, hogy munka van.

Várföldi Lajos sem tanulhatott mást, mint amit otthon látott: becsületes munkát, tisztességet, mások megbecsülését, a hagyományok ápolását. Azért a játékra is jutott idő, de ez is hasznos dolgokból állt, hiszen a játékszert gyakran az állatok jelentették. A lovaglás, az újszülött és fiatal állatok közelsége, játékossága, barátsága észrevétlenül állandósította az állatok szeretetét, s ez a későbbi idők során is így maradt. A karikás ostorral való bánás sem okozott gondot -- és nem is okoz ma sem, ha a vásárokban ezt kétségbe vonja bárki --, hiszen ennek megtanulása is része volt a csodálatosan tartalmas gyerekkornak.

Várföldi Lajos természetesen a mezőgazdasági pályát választotta -- édesapja tanácsára is, mondván: hátha lesz belőled valaki a saját földünkön... --, amikor döntenie kellett a továbbtanulásról. A csornai „Csukás Zoltán" technikumban eltöltött éveire nagy szeretettel emlékezik vissza. Ott kapott tartást és szemléletet az a tizenéves fiatalember, aki a megelőző zavaros időszakból -- amelyet addig csak gyerekésszel tudott feldolgozni -- nehezen emészthető dolgokat cipelt magával. A tanári karról csak felsőfokon tud beszélni, hálával tartozik a tanárainak, akik keménységről és óriási tudásról, pedagógiai érzékről és szerénységről tettek tanúbizonyságot. Szinte látnoki képességekkel tudtak sikeres életpályára állítani olyan gyerekeket, akik tehetséggel rendelkeztek ugyan, de sokszor tanácstalanok vagy lelki sérültek voltak. Melinda néni magyartanári tevékenysége olyan irodalmi műveltség alapjait tette le az ifjú mezőgazdászok számára, hogy arra ma is -- most érettségiző fiatalokat megszégyenítő módon -- lehet építeni, táplálkozni és feltöltődni. Azután ugyanez a szerencse érte Keszthelyen az akkori Agrártudományi Egyetemen, ahol szintén nagyszerű tanárok keze alatt tanulhatott agro-kémikusnak öt évig. Ott is a -- cseppet sem könnyű -- gyakorlati élethez formálták, alakították a fiatal szakembereket. De később, az óvári egyetem szakmérnöki képzésén is ugyanezt a hozzáállást tapasztalta, ami nagyon nagy segítséget adott a szakma gyakorlásához. Ma azonban megkeseredve tapasztalja, hogy a folyamatok nem a tanultak szerint zajlanak. Nem érti, hogy miért a néhány tehenes vagy egy-kétszáz ha-os, most induló gazda jut majd a „főutcán" az EU-ba, és miért várakozik a társas vállalkozás a „mellékutcában?" Hol van itt a versenyképesség objektív megméretése, és hogy akarunk felzárkózni az EU gazdáihoz ezzel a szemlélettel -- kiváltképp, ha még ők sem kezelik azonos szinten a belépőket?

Amikor a hetvenes években Várföldi Lajost agrármérnökké avatták, nem sok lehetősége volt választani, hogy hol helyezkedne el. Beállt a helyi nagy tsz-be, ahol egy hat elemis, igazi „zöldbáró" irányította a gazdaságot. Pártállami praktikák, országos barátságok, megalapozatlan döntések és számolatlan költekezés jellemezte az ott zajló gazdálkodást. Nem volt ez könnyű helyzet egy fiatal szakember számára, aki teljesen más életszemlélettel érkezett, és tisztességes, tudásalapú gazdálkodást és munkát remélt. Volt is ebből kalamajka, hiszen már az első munkaelosztáskor kitört az egyik üveg, úgy vágta rá az ajtót elnökre.

Az évek során a helyzet elviselhetetlenné vált, de ekkor már a szétválás szele is lengedezett, és ez 1993-ban be is következett. Dunaszentpál különvált, ami után egyhangú szavazással Várföldi Lajost választották elnökké. A szétváláskori vagyon 60 millió volt, a 2001-es zárszámadásban viszont már 190 millió szerepelt, ami azt jelzi, hogy a jóval nehezebb körülmények ellenére is lehet nyereségesen gazdálkodni.

Az első ciklusban polgármesterré választották a faluban, amit tisztességgel végigcsinált, pedig tudta, hogy erre a posztra megalkuvást nem tűrő „kun" ember nem való -- mert ez a név ragadt rá az idők során -- mondja magáról Várföldi Lajos, láthatóan elfogadva a mások által rátestált jelzőt. Elfogadja a jót, bírálja -- hangosan és keményen -- a roszszat, miközben a szemében tűz ég az igazáért -- így lehet őt röviden jellemezni. Nehezen tűri a gyávákat és a meghasonlottakat a környezetében, mert hisz az igaz, őszinte és a jót szolgáló értékekben. Szerencsére a falu lakóinak zöme, a szövetkezeti tagok és munkatársak is hasonlóan gondolkodnak ugyanerről.

Sok új és szép dolgot sikerült megvalósítani: rendbe tették az utakat, templomot tataroztak, iskolát, polgármesteri hivatalt építettek, és még 30 millió forint lekötött pénze is maradt a falunak a ciklus végén. A polgármester a 13. havi fizetéseit nem vette fel, és ezt az összeget négy év után saját zsebből még kiegészítette, hogy leköszönésekor -- mivel nem volt összeegyeztethető a két munkakör -- létrehozhassa a „Dunaszentpálért" alapítványt.

A szövetkezet állatállománya lehangolóan gyenge volt 1993-ban. A 300 literes állományt képező 70 tehénért szinte nem volt érdemes üzemeltetni a fejőházat, de egy borjú, egy növendék, egy üsző sem jutott ide a nagy tsz állományából. Ma 180 tehénből és szaporulatából álló 7300 literes szarvasmarha-állománnyal dolgoznak, és extra minőségű tejet állítanak elő. A 730 ha területen folytatott növénytermesztés elsősorban az állatokat szolgálja ki takarmánnyal -- meglehetősen különleges módon. A szóját például maguk termelik meg, és tripszin-inhibitorral, szárítással -- ez speciális eljárás -- tárják fel a biztonságos etethetőség érdekében. A silókukorica vetése is sajátosan egyéni megoldással, ikersoros vetésben 150.000 tő/ha tőszámmal történik a nagyobb tömeg elérése érdekében. A módszer további előnye, hogy ligninben szegény silót kapnak, mert a szár így nem tud megerősödni. Búzából ma már -- a jó fajtáknak és a szakszerű technológiának köszönhetően -- a korábban 3 tonnát termő földeken is 5-5,5 tonna terem. A repcét, búzát művelőnyommal vetik, és járókerék-hajtású permetezővel végzik a növényvédelmet. Az EU-játékszabályok közül az elnök az ugaroltatással már szimpatizál, de repcét vetne, mert az korlátozás nélkül termelhető. A támogatott EU-vetésforgó is nagyon hasznos lehet -- ha már ott leszünk -- mert a szója, repce, siló, és a tej stb. nem idegen termények, illetve termékek, ezeknek ismert a technológiája és gyakorlata. Nem kell tehát megijedni, mert lesz lehetőség akkor is, csak élni kell vele. Ezeket a finom megoldásokat Várföldi Lajos maga találja ki, mert érdeklik a növények, és rajong az állatokat is. Figyeli a folyamatokat, és mindig a következő, még jobb megoldáson gondolkodik.

A dunaszentpáli határt, néhány hektár kivételével, a szövetkezet bérli és műveli, ami a bizalom, és persze a szakmai munka elismerése is a tulajdonosok részéről.

Vannak sajátos gazdasági bravúrok, amik persze nem mindenkinek tetszenek, mint például az, hogy az élő nyugdíjasokat -- talán egyedül az országban -- 180%-on fizették ki. A „kun" természet igazságos -- és az idős embert megilleti az, amit kapott. Az irántuk érzett szeretet és tisztelet így kívánta meg, a nyugdíjasok pedig tudták, hogy bízhatnak az elnök ígéretében. Lehetett volna rt.-t is alakítani, átalakulni, kitérni a kötelezettség elől, vagy halogatni a teljesen megérdemelt kifizetést, mint ahogy azt sok helyen tették. A részvényesek a környező átalakult gazdaságokban soványka 6-7.000 Ft osztalékot kapnak év végén, míg a dunaszentpáli nyugdíjasok 400-800.000 Ft-tal büszkélkedhetnek, ami az ő életükben elképzelhetetlenül nagy összegnek számít. És ezek a pénzek általában helyben maradnak, csinosodnak a porták, nem pusztul és nem vész el a falu. A szövetkezet adózás előtti nyeresége az elmúlt évben 34 millió volt.

Ezek után kérdezi azt Várföldi Lajos, hogy a megyei 55 szövetkezetből vajon miért csak 15 nyereséges? Ha Dunaszentpál kibírt egy Mizo-botrányt, kifizette a nyugdíjasokat, a külső üzletrész-tulajdonosokat, és a 20 Ak-s területein ugyanúgy kevés az eső, mint máshol -- amiben van egy „Góbi-sivatag", 30 cm termőréteggel, alul kaviccsal" -- akkor mi folyik a többi gazdaságban? A természet sarcát -- az árvíz vagy aszály miatti terméskieséseket -- valahogyan még abban az évben pótolni kell, ez általában a tejtermelés növelésével sikerül, de más megoldással is lehetséges. Várföldi jelenleg is gondolkodik azon, hogy a május végéig lehullott összesen 128,3 mm (!) csapadék mire lesz elég, és mivel lehet „pufferolni" a várható kieséseket.

A falubeli gyerekeket külön szeretettel kezeli, és aki csak egy kicsit is érdeklődik a mezőgazdaság iránt, annak ösztöndíjat ajánl, ha a diák mezőgazdasági szakiskolában akar tanulni. -- A jövő generációt gondoskodással és persze pénzzel lehet a szakmának megnyerni -- mondja Várföldi Lajos.

Sokat köszönhet a feleségének -- a társ szorgalmának és megértő természetének -- az egész család, hiszen ő volt az, aki a „zivataros" időszakokban is tolerálta a családfő személyét, és „mellesleg", emellett együtt neveltek fel nagy szeretetben két fiúgyereket. A nagyobbik fiú, ..... mentős, a kisebbik, ...... most végzi az agráregyetemet -- van tehát remény arra, hogy a mezőgazdász szakma ugyanolyan akarással és fanatizmussal folytatódjék, mint az a családon belül eddig is történt.

Várföldi Lajos nemrég múlt el ötven éves. Ma is megüli a lovat, kész kézzel megfejni a tehenet, felülni a traktorra, és bármilyen munkát elvégezni -- ha kell. Született mezőgazdász, akinek a fején az egyik komoly sebhely lórúgástól, a másik a bika elemi erejétől származik -- ez utóbbi mellesleg a csontjait is összetörte, a szó szoros értelmében -- de azért mindkét állatot imádja. Természetesen van saját lova, most éppen egy gyönyörű Largó csikója, „akivel" néha az esti Duna-parti közös sétáit teszi meg, a kikapcsolódás érdekében. Nem panaszkodik a mostoha körülményekre, amelyek ma a mezőgazdaság viszonyait jellemzik, inkább gondolkodik és cselekszik. Szeret mesélni, szeret emlékezni a régi időkre és sikerrel a megoldott konfliktusokra. Érzelmileg is irigylésre méltóan gazdag ember -- ha természetében „kun" is. Néha elcsuklik a hangja, megáll mondandójában -- hogy rendezze vonásait --, amikor küzdelmes, vagy szívet szaggató esemény jut eszébe -- mert voltak ilyen pillanatok is. Ötven év nagy idő, sok minden megtörtént már az ő életében is, de a gyökerek nagyon erősek..."

Ez a néhány éve a sajtóban felbukkanó írás figyelmeztető jel lehetett volna azzal kapcsolatban, hogy milyen veszélyeket rejt magába az, ha olyan személy veheti kézbe egy település irányítását aki  saját identitászavarai, a vélt vagy valós sérelmei okozta problémahalmazának orvoslásához közhatalmi funkciót is szerezhet magának.

Tisztelt leendő Képviselő Testületi tagok! Ideje lenne mesevilágépítés helyett végre a valóban a dunaszentpáli emberek érdeket szolgáló, mindennapi életüket megkönnyítő, képviseletüket nem rajtuk uralkodásnak, hanem szolgálatnak tekintő, realitásokon alapuló jobb világot építeni..